Apuci utálja a bodzabokrot a kapunál. A bogyók mindig rondán befeketítik a betont, nem beszélve arról, hogy állandóan belelépünk. Igaza van, de én nem engedem kivágni.
Imádjuk a bodzaszörpöt, csak hát én nem vagyok az az órákig főzős, és a több tonna cukor gondolata is félelmet kelt bennem. Nagyi amúgy is ellát bennünket, nagyon finomat tud (és így nincs rá bizonyíték, hogy tele van cukorral :-))!
Nemrég találtam egy jó kis receptet a neten, nem kell főzni, csak egy órát áztatni a virágokat citromos-mézes limóban. Megcsináltuk, Lorenzo lelkes közreműködésével: segített a virágok leszedésében, miután átnéztem, ő minőségellenőrizte (és 2 kifogással élt is, most már tutira nem tartalmaz sem bogarat, sem száraz virágocskát), citromot facsart, mézet nyomott, virágot beledobott, összekevert, tulajdonképpen tényleg ő készítette el az egészet.
Az uraság most éppen csavart vásárol a fűnyíróhoz, én titokban megkóstoltam... Isteni, érezni lehet benne a gyerek ellentmondást nem tűrő precizitását, a kis kezét, ahogy szakszerűen kavargatja a virágokat, az erőlködését, amivel alig pár cseppet bír kifacsarni a citromból, na és persze az irántam érzett és abszolút mértékben viszonzott szerelmét. A bodzabogyók persze idén is befeketítenek majd minket, de azért kezdésnek jó, nem?
