Pénteken Apuci elvitte a Volkswagent, a Fordon viszont hiába volt egész éjjel az akkutöltő, nem indult. Fél másodpercre pánikba estem, hogy a beígért pesti unokatesózás (értsd: jóleső bambulás, mert a gyerekedet a többiek fárasztják, miközben mindenki boldog) elmarad, de aztán jött az ötlet: ha úgyis 18 fok van (novemberben!), és a gyerekek még sosem ültek vonaton, itt az alkalom...
Hátamra kötöttem Móricot, vállamra a babatáskát, fogtam Lorci kezét, és nekivágtunk a kalandnak. Szegény Lorenz futólépésben tette meg az állomásig vezető út 2/3-át, nehogy lekéssük a vonatot.
 |
Nem késtük le, még egy kis pihenőre is futotta az időből!
|
A vonatút olyan volt, amilyenre számítottam: Lorci a teljes utat közvetítette, olyan hangerővel, hogy még a mozdonyvezető is tutira hallotta, de legalább egy utas sem unatkozott a kocsiban. És én sem, mert Móc baba hol az előttünk lévő ülést akarta megkóstolni (brrr... fúj!), hol táncolni vagy közlekedni akart, persze hogy be is kakilt, és flörtölt a szomszédban ülő fiatal lányokkal.
 |
| Mócról csak ez a kép készült, mert a hátamon utazott |
 |
| Gordonnal és Jamessel a Déliben |
Amikor leszálltunk a pályaudvaron, Lóránt úrfi nem is sejtette, hogy az út legérdekesebb része csak most következik! Kis tétovázás után elsőre megtaláltam a metrólejárót (meglepődve tapasztaltam, hogy emlékeim megkoptak a fővárosi tömegközlekedéssel kapcsolatban - korábban sosem értettem, hogy anya miért nem emlékszik különböző budapesti útvonalakra, ha valamikor egyetemista korában itt élt hmmm...). Jegyvásárlás (vajon milyen jegyek is vannak, és melyiket kell megvennem most?), lyukasztás, hosszú mozgólépcsők...
 |
| ...és ez az! ilyen a metró! |
 |
| ...és alagútban megy, nagyon gyorsan! |
 |
| Piros, aztán kék metrózás után az aluljáróban |
 |
"Cicus, haza is vonattal menjünk és ha Áduékhoz jövünk, máskor is vonatozzunk és metrózzunk!"
|
Az én kis szerelmemmel tegnap és ma is, reggel újra meg kellett beszélni a vonatos kalandot, szerintem álmában is csak alagútba be és ki vonatozgatott... :-)
Bár úgy néztem ki, mint egy málhás szamár, és Móc eléggé sózsák már, mégsem éreztem sem hosszúnak, sem fárasztónak az utat annak ellenére, hogy már nagyon kéne egy hosszú alvás. Eleinte azt gondoltam, hogy biztos azért, mert szuperanya vagyok. Aztán rájöttem, hogy csak újra egyetemistának éreztem magam, a milliószor megtett útvonal... Hiába volt tömegnyomor és szemét a metrókocsiban, most nem éreztem a tipikus BKV szagot, nem irtóztam megfogni a kapaszkodót és nem a sok lépcsőfoktól vert szaporábban a szívem a Nagyvárad térre felérve.
Hát igen, szeretem Budapestet, és hiányzik. Na nem az anyának, aki tiszta levegőn és a rohanó világ zajától távol szeretné felnevelni a gyerekeit, hanem Áginak, akinek bérlete volt a keddi analitika pótgyakorlatra, mert az eredeti péntek reggel 8-kor kezdődött, és az egyetemi bulik ugyebár csütörtökön vannak...
Amikor nemrég -így a 30-as éveink közepén- a "régi szép időkről" beszéltem, Geri csak ennyit mondott: Ági and the City... És milyen igaza van! :-)
